Margó, te mit csináltál három évig? – interjú Molnár Margittal

Mutatkozz be, kérlek…

Molnár Margit vagyok. 24 éves. Ebből a 24-ből rengetegsok 17-et valamilyen tanulmányi intézmény diákjaként töltöttem. (Hihetetlen arány!) Az első nyolcat Szárhegyen. Az az otthon. Négyet Székelyudvarhelyen, ez lett a következő otthon a sorban. Végül még közel öt év jutott Kolozsvárnak is. Szokatlan most úgy lenni ebben a városban, hogy nem vagyok diákja. Eleddig magam egyetemistaként való meghatározása és Kolozsvár elválaszthatatlan fogalmak voltak bennem.
Jelen pillanatban ez van: a BBTE Színház és Televízió Karán szerzett két diploma tulajdonosa vagyok. 2009-ben az alapképzést, 2011-ben pedig a mesterképzést fejeztem be. Ezek szerint hivatalosan is „színész” vagyok. A Váróterem Projekthez 2010-ben csatlakoztam, amikor egy egy évados sepsiszentgyörgyi munka után visszajöttem Kolozsvárra. 2011 februárjától párhuzamosan a Puck Bábszínháznál is dolgozom mint bábszínész.

Mit jelent mindez számodra külön-külön, ebben a sorrendben?

Erdély – Itthon.

Kolozsvár – Egyetem. A „magad vagy” magánya és szabadsága. Közösségek.

Farkas utca – Maratoni Sorsjáték.

Színi egyetem – Az évfolyam közössége. Áldozatok. Gátak átlépése. Néhány igazán jó tanár, akiktől értékeket lehet tanulni. Sok haszontalannak érzett óra.

Színház, mint olyan – Szembenézések. Önkifejezés. Magadra találás. Szolgálat.

Váróterem .– Barátok. Társak. A „magunk kárán” és az „önerőből együtt” izgalma.

Mit csináltál három évig? – Vajon mi hogyan tudunk beszélni mindarról, amit igazságként fedeztünk fel?

Mi a fontosabb számodra: a szakma, a nézők vagy éppen a család elismerése?

Egyik sem hagy hidegen teljes mértékben, lévén, hogy ezek által a visszajelzések által tudok épülni én is, viszont a maguk helyén igyekszem őket jól feldolgozni, és egyébként nem törödni velük. A szakmától azt várom, hogy segítsen jobb szakemberré lenni a kritikája által. A nézők elismerése állandó visszajelzés arról, hogy fogyasztható, amit csinálok – ugyanakkor vészjelzés is: nem szabad öncélúvá válnia az alkotói munkámnak. A család, a közeli barátaim pedig egyszerűen szeretnek, ismernek – engem, és nem a színészt – náluk nem kell elismerésre hajtani. Úgy fogadják el a tévedéseimet is, ahogyan azok jönnek, a hozzám való viszonyulásukon nem változtat. Persze külön öröm tőlük kapni őszinte elismerő szót.
Úgy hiszem, a legfontosabb viszonyítási pontot nekem kell szabnom a magam számára. Ez pedig az, hogy sikerült-e értéket létrehozni. Emberileg fejlődni, vagy másokat hozzásegíteni. Minden egyéb ennek vetődik alá.

Milyennek látod itthon a jövődet?

Milyennek vágyom? Vagy milyennek látom? Istenre hagyatkozom. És igyekszem tiszta lelkiismerettel végezni a feladataim. Nincs bennem félelem.

Elmennél külföldre? Ott jobb a helyzet?

Nem mennék. Jobb-e a helyzet? Valószínűleg. Bizonyos szempontok szerint az. De az nem az én életem. Elsősorban csak azért, hogy valahol külföldön jobb megélhetésem, esetleg nevem legyen, nem áldoznék fel kapcsolatokat, családot. Azt érzem a legfontosabbnak.

Ilyen típus vagy: az van készen, amit te megcsinálsz?

Vagyok ilyen is, igen, ha már így tevődik fel a kérdés. És talán többször, mint az normális. Amúgy nem szeretem ezt a hozzáállást. Amikor bátran ráhagyatkozol a társaidra, több bizalmat kér, de kevesebb fáradtsággal is jár. Az eredmény pedig jelentősen jobb lesz tőle.

Szerencsés alkat vagy (könnyen „öledbe hullottak” dolgok)?

Nem a szerencsében, a Gondviselésben hiszek. Még folyamatban van, hogy felismerjem életem eddigi alakulásának okait. Azt már látom, hogy voltak helyzetek, amelyek után megkíméltnek érezhetem magam. Ugyanígy jutott abból is, amiért meg kellett harcolni, vagy nehéz volt viselni. Végeredményben mindkettőért hálás vagyok.

Bírod, ha dicsérnek?

Elviselem. Óvatosan kell bánni azzal is.

És a kritikával hogy állsz? Hát a gyűrődéssel?

Azt hiszem, érintettem már a kritika-témát az elismerésnél.
A gyűrődés? Bírom. Persze civilizált körülmények között, vagy belátható ideig. Azt, hogy minden előpréselhetó szabadidőd odaáldozod egy célért – ami, tegyük fel, egy előadás létrehozása – élhető egy ideig (főleg most, amikor csak magamért felelek), de a bemutatóhoz közeledve érzem én is, hogy határokat kezdünk súrolni.

Mit csináltál három évig? Mi a Te feladatod az előadás keretén belül?

Amikor már előadásról és annak kész kereteiről beszélsz: játszani.
A nagyobb feladat az előkészítő munkában van. Összegyűjteni, megrostálni, színházzá gyúrni az élményeket. Nem csak színészként teljesíteni, hanem ki-be ugrálni, hogy külső szem is lehess. Nehezebb. Izgalmasabb is.

Ajánlanád, hogy megnézzem a darabot? Ha igen, miért?

Mert kíváncsi lennék a véleményedre. Hogy téged hogyan mozgat meg – megmozgat-e egyáltalán? – az, ami nemcsak belőlünk táplálkozva, de mindenképp általunk született, és úgy érezzünk, hogy rólad is szól.

Ha nem lettél volna színész, vagy ami éppen jelen pillanatban a szakmád, mivel foglalkoznál most? Mit szeretsz még a színjátszáson, szakmádon kívül? Van valamilyen hobbyd?

Mi lettem volna? Az akkori fejemmel? Lehetnék sok minden. Nem érzem azt, hogy csak ebbe az irányba lehetett volna mennem, hogy mással összeegyeztethetetlen vagyok. Amikor szakmát választottam, vágytam rá, hogy szabadsága legyen a kreativitásomnak. Ezért lett ez, mert ezt a formát éreztem legjobbnak hozzá, ugyanakkor a leginkább magaménak is.
Most pedig szüntelenül keresek. Vágyom felismerni, hogy mire vagyok elhívva. Vajon ezt az embert, aki most vagyok, hogyan tudja felhasználni Isten? Biztos vagyok benne, hogy bármit is teszek, a legfontosabb, hogy hogyan teszem azt. Van-e őszinteség a kapcsolataimban, érték a céljaimban? Tudok-e építeni, vagy csak rombolok? A biztos pont Isten. Így pedig lehetnék bármi…

Hozzászólás

Kategória: Mi írtuk

Hozzászólás