Hegyi Réka: 18 Celsius-fokon érlelt előadás

A Játéktér tavaszi számában megjelent kritika elektronikusan is olvasható.

Hegyi Réka: 18 celsius-fokon érlelt előadás

Fotó: Imecs Zoltán

Advertego. Váróterem Projekt, Kolozsvár

Legalább 18 Celsius-fok lesz a teremben (de ha sokan leszünk, akkor több) – ígérik a sokadik előadásukra közönséget verbuváló várótermesek. Korábban sok minden mást is ígértek, csu­pa olyan dolgot, amit a nézők különlegesebb fogadalom nélkül is készpénznek vesznek: az előadás a meghirdetett helyen lesz megtartva, nyitva lesz a kapu és az ajtó, a színészek jelen lesznek az elő­adáson és így tovább. Persze, mindez nem feltétlenül magától értetődő egy független társulat ese­tében, hiszen ha nincs többé-kevésbé rendszeres (állami vagy önkormányzati) támogatás, a béreket és a produkciós költségeket bizonytalan kimenetelű pályázati utakon vagy szponzori támogatásból kell előteremteni.

A sirámok itt véget is érhetnek, hiszen a Váróterem Advertego című előadása éppen arról szól, hogyan nem szabad belesüppedni az önsajnálatba. Adott az alig felszerelt, ám legalább tizennyolc fokra kifűthető terem, és adott a társulat. Építkezzünk tehát ebből – döntött Botos Bálint, aki erre a produkcióra szegődött rendezőként a csapat állandó magjához. Mindez nem kulisszatitok, sok rep­lika utal az előadás létrehozási körülményeire. Minden színész vall magáról: személyes vagy annak tetsző epizódokat tárnak fel, miközben színészi létkérdéseket vagy egyszerűen csak egzisztenciális kérdéseket feszegetnek sok humorral és öniróniával.

A közönség pedig nevet, természetesen. Arra az esetre, ha nem értené az előadást, fogódzókat szereltek fel a nézőtéren (valóban). Alapjában véve poén poént követ. Aztán kicsit mégis feszélyező­vé válik pár jelenet. Például a piros ruhás femme fatale (Simó Emese) túllép egy konvención, a közön­ségből kiszúrt férfit túl rámenősen hülyíti. Nem csábítja – ez talán nem lenne annyira feszélyező. De „belemászik” a zsigereibe, a gondolataiba. A jelenet párja egy későbbi csábítás, ezúttal szó szerint értendő rámászás egy újabb néző-áldozatra, akit ráadásul a színpadra is kitessékelnek. A két jelenet között (és után) a piros trikóruhás primadonna figurája pedig üres burok lesz, benne egy szánalmat ébresztő nimfomániással, aki az Advertego legvégén maga válik szexuális áldozattá – az előadás másik szívszorítóan szánalmas figurája közönségesen megerőszakolja őt.

A kolozsvári közönség, legalábbis a Váróterem Projekté nem szívbajos. És sikerül egy hullám­hosszra kerülnie a társulattal, akkor is, ha az előadásban felvetett problémák inkább a színházi em­berek sajátjai. Talán a paródia szó is megfelelő műfaji besorolás lehetne az Advertegóra, hiszen bőven látunk olyan szereplőket, akik egy-egy színház (ez esetben független társulat) körül lézengő, enyhén túlrajzolt típust testesítenek meg. Zsolti (nevezzük így a srácot, akit Csepei Zsolt alakít, hiszen a szí­nészek többnyire a civil nevükön szólítják egymást a színpadon is) például csak azért van benne azAdvertegóban, mert beírták a pályázatba, és így akkor is meg kell jelennie a szereposztásban, ha egyéb elfoglaltsága miatt kimaradt volna ebből. Eufemizálunk: a megélhetést jelentő állandó mun­kahelyet nevezik itt egyéb elfoglaltságnak, miközben a társulat tagjai diplomás színészek, akik úgy élnek hivatásuknak, mint mások a hobbijuknak.

Az Advertego róluk szól. Egy részük alapítója a társulatnak; évfolyamtársak voltak, jól dolgoztak együtt, és szerettek volna együtt maradni. Szerencsés csillagkép alatt indultak: a legínségesebb gazdasági válságban is került valamennyi támogatás, és első lépéseiket a kolozsvári Ecsetgyárban tették meg, a kőszínházból kiszabadulni vágyó alkotók pezsgő közegében.

A Váróterem időközben több előadást mutatott be (a Sorsjáték című talán azóta is a legnépsze­rűbb), újabb és újabb játéktereket próbáltak ki (Tranzit Ház, osztálytermek, szabadtéri színpadok), új kollégák csatlakoztak az állandó maghoz (pl. Bertóti Johanna dramaturg, akinek szerepét meg­határozónak érzem). És idáig jutottak, az Advertegóig: van saját játszóhelyük, amit nem egyszerű kifűteni, vannak ők, a színészek, akik nem a tanult szakmájukból élnek meg, azaz nappal rádiósok, felszolgálók, bébiszitterek, bentlakási nevelők stb., este pedig színészek. Aki nem „bennfentes”, az is érzi ennek a helyzetnek a tragikumát. Meg az Advertego hangvételének köszönhetően a komikumát is, persze.

Szöszök nélkül felfejthető narratív szála nincs az előadásnak, a visszatérő motívumok és a sze­replők (vagy inkább figurák) körül bonyolódó események kölcsönöznek ritmust az együtt töltött más­fél órának. Van egy konferansziénk, Zsolti, aki kellékezik és bemutatja a miliőt. Gyakran felbukkan az Otthon magazint böngésző, örkényi alak, egy lakberendező pasi, aki civilben társulatvezető (Imecs Levente), illetve egy párkányon a nője, a már említett piros ruhás, fehér melltartós végzet asszonya. Különszámaik ívet is formálnak, egy rossz házasság stációit.

Az állást kereső színész (Vetési Nándor) jelenetei torokszorítóak, a társulat tagjainak helyzetéről talán ezek árulnak el a legtöbbet. Megaláztatásai a fizikai adottságainak becsmérlésétől „a lelket ki­taposom belőled” féle megaláztatás elszenvedéséig terjednek. Sebők Maya hippisre veszi a figuráját (trapéznadrágot, horgolt virágos blúzt hord), ő is a szereplőválogatást tematizálja a jeleneteiben, és itt is felbukkan a fizikai adottságok miatti frusztráció („a nőiességemmel van bajom”). Molnár Bence naiv hősszerelmest játszik, ódákat zeng egy lányról, közönségszavazással bizonyítja, hogy van esély az igaz szerelemre, majd amikor végre betoppan a lány (Udvari Tímea), kiderül az egész mese légből­kapott, rózsaszín habos („advertegós”) hamissága. Kis fricska, hogy a lány a társulat tagja szeretne lenni, csupán ezért ad esélyt a srácnak, akit egyébként teljesen lököttnek tart.

Az előadásnak ritmust adnak a dalbetétek is, a többnyire magyar alternatív rockzene számok. A társulat minden tagja remek zenész és jó hangú énekes, és ezek a szusszanásnyi intermezzók igazi csemegék, azonkívül, hogy a dalszövegeknek köszönhetően remekül simulnak a produkcióba. „Va­laki belőlem útra kelt, útra jobbik részem” – énekli Csepei Zsolt Cseh Tamás dalát, vagy „Ez az ország annyira depressziós” – hangzik el egy Európa Kiadó számban, vagy az előadás végén a Sziámi Ennyi című dalából való „Én tudatosan vagyok ösztönös”. Az előadás másik aduásza a közhelygyűjte­mény: komolykodó bevetése a humor egyik fő forrása.

A díszletet előző előadások elemeiből rakták össze – a hajléktalanos előadásból a zöld szék, a Sorsjátékból a fehér székek, a Tejútból az ágy ismerős –, akár egy kis Váróterem színháztörténetet: aki most látja őket először, máris többet tud a társulatról.

Az Advertegót hosszú próbafolyamat előzte meg, és az előadás sok elemén érzékelhető, hogy so­káig csiszolták, érlelték, de még így is akadnak továbbdolgozásra szoruló részek (szimultán mozgás­sorok, ismétlődő poénok, kikacsintások, a közönség bevonásával történő improvizáció). A bátorság viszont, amivel a színészek kitárulkoznak a színpadon, az ügyesség, ahogyan erénnyé kovácsolják esetlenségüket, hiányosságaikat, és ahogyan elfogadhatóvá tesznek színpadi kliséket mindenképp dicséretes.

Botos Bálint és a társulat: Advertego. Váróterem Projekt, 2013. Rendező: Botos Bálint. Dramaturg: Bertóti Johanna, Csuszner Ferencz. Koreográfus: Sinkó Ferenc. Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Molnár Bence, Sebők Maya, Simó Emese, Udvari Tímea, Vetési Nándor.

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: Rólunk írták

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: