Amire várni érdemes!

Ivácson András Áron írása az Advertego című előadásról a Paraván Portálon (2013. dec. 11.)

DSC_5041 cover

Az ember mindig örvend, amikor olyan művészeti produktummal találkozik, függetlenül műfajtól vagy eszköztártól, amely lenyűgözi. Különösen akkor, amikor nem egy intézményi szinten kifejlesztett, bejáratott, felfuttatott és magas szervezeti szinten működő csoportosulásról van szó. Pontosan így jártam a Váróterem Projekt „Advertego” című előadásával, amelyet ők maguk is úgy hirdettek, mint „a Váróterem Projekt propaganda előadása”, ami azonnal felkeltette az érdeklődésem, ugyanis a mai „politikamentes művészet” diadalmenetének kellős közepén ritka (legalábbis itt), hogy bárki is ennyire nyíltan felvállalja a művészet és politika ütközését. Azonban ez csak az első kellemes meglepetés volt számomra az előadással kapcsolatban.

Mivel nem az én kompetenciám arról írni, hogy az előadásban szereplő színészek miként játszanak, többek közt, különösen normatív értelemben nem szólhatok ebbe bele, inkább arról fogok írni, hogy számomra konceptuális értelemben mit adott az előadás, vagy mivel maradtam megtekintése után.

Ami legelőször fogott meg az előadásban, az a történetkezelés volt, mert ez felettébb atipikusnak minősül még a mai nagyon elvont, nagyon avantgarde művek között is, ugyanis nem félt középúton maradni több szempontból sem. Alapvetően, amit én láttam a következő: az előadás történetét, amennyiben létezik ilyen, nem a karakterek fiktív és előadás idején kívüli eseményei szervezik, hanem az előadás időbeliségét teljes mértékben belefoglalják maga az előadás időtartamába. Az időkezelés ilyen megközelítése egy teljes és kerek lezártságot kölcsönöz az előadásnak, amely mégsem elzárt egy nagyobb társadalmi kontextustól, ugyanis ami ebben az időburokban strukturálja az előadás menetét, az az ideológia vagy különböző ideológiák kritikus megközelítései, ezek mentén közeledik az előadás a végkifejlethez. Olyan ideológiák kritikáját találjuk az előadásban, mint a kapitalista sikersztori, a „szakma”, a márka és ennek a piaci vonatkozásai különösen akkor, amikor az ember személye, identitása válik a márkatermékké, a bürokrácia és így tovább. Ami viszont ennél sajátságosabb, hogy az előadás nem a megszokott álszent sémát követi, miszerint kívülről próbál tekinteni ezekre az ideológiai tartalmakra és aképpen kritizálni őket, hanem ezek kritikáját teljes mértékben integrálja ezen ideológiai elemek színházbéli megjelenésébe. Ez által egy olyan módszert alkalmaz, amelyet jómagam térségünkben még színházban nem láttam alkalmazni, ez pedig a „túlazonosítás”, amely azt jelenti, hogy egy művészeti csoport – a jelenség gyökerénél a Laibach zenekar áll és az őket tömörítő NSK, színház rajongók számára ismerős lehet a Rdeci Pilot, az ebből kifejlődő Scipion Nasice Sisters Theater Group, majd végül harmadik formájában a Cosmokinetic Cabinet Noordnung, ők használták ezt legelőször a 1981-es megalakulásuk óta – olyan szinten azonosul adott ideológiák elemeivel, hogy első látásra úgy tűnhet, hogy identitása részévé teszi, azonban jobban odafigyelve egyértelművé válik, hogy az azonosulás annyira erős és komolynak tűnő, hogy önmaga kínos paródiájába fordul át, vagyis a kritika nem agresszív és bornírt támadásban nyilvánul meg, hanem kifinomult főhajtás, de kaján vigyorral történő kritikus főhajtás a kritika tárgyával szemben. Ennek következtében pedig maga a kritika válik az ideológia alapvető formájává, és így egyáltalán nem véletlen, hogy már az előadás első perceiben említődik Brecht neve, hiszen ez a lépés, amikor kritika válik ideológiává, pontosan az, amit ő már a harmincas években hangoztatott, hogy az ideológia elleni küzdelem vált az új ideológiává – ez pedig explicit a metaideológia szintje. Ez az egyetlen kiszólás önmagában jelzi, hogy milyen fokozatra kapcsol az előadás önreflexivitása már az első perceiben. Ha csak egyedül ennyi lett volna ebben az előadásban, már csak emiatt is több szempontból az idei év általam látott legjobb előadásának mondottam volna, de még számos olyan vetülete van, ami miatt érdemes megnézni és érdemes odafigyelni rá.

1

Fotó: Imecs Zoltán

A történetkezelésnek van egy másik aspektusa is, amely szintén fontos és amelyre a társulat egyik tagja hívta fel a figyelmem. Pontosan amiatt, hogy a történet szinte kognitív értelemben szabadon úszó ideák vagy kulturális folyamatok alkotják, a történet egy folyamatosan alakítható, alakuló narratív szál, aminek az előadás csak a végeredménye, de nem ezen narratív szál konkrét megjelenítése, hanem egy értelmezői keret(ek) által folyamatosan alakítható történet lehetősége van meg az előadásban, egy tökéletesre polírozott „sztori” helyett. Ez tökéletes megfogalmazása Alain Badiou „eseménytanának”, amint az a színházban megjelenik és azt se felejtsük el, hogy Badiou ilyen irányú érdeklődése nem véletlen, hiszen minden logikai, matematikai, filozófiai, politikaelméleti munkássága mellett ő többek közt színházelmélettel, sőt drámaírással is foglalkozik. Anélkül, hogy túlságosan elvesznénk Badiou komplex filozófiájában, a művészet számára egyike a négy igazságprocedúrának (a másik három a politika, a tudomány és a szerelem, amelyek a művészettel együtt adják a filozófia négy követelményét), olyan folyamat, amelyet végigkövetve valami szinte abszolút értelemben igazhoz érhet el az, aki végigviszi. Természetesen Badiou tisztában van az igazság szó ideológiai töltetével Platóntól egészen a huszadik századi diktatúrákig, azonban nála pontosan emiatt a szónak teljesen sajátságos filozófiai értelme van. Az „Esemény” pedig pontosan egy ilyen igazságprocedúrából származó lehetőség, egy törés következménye, amely létrehozva egy követhető és alapvető igazságot (a szó badioui értelmében), felmerül annak a lehetősége, hogy megnézzük és szétnézzünk, hogy merre tovább innen, melyik a megfelelő irány, ahelyett, hogy vakon követnénk egy számunkra már előre akár mások, akár magunk által megszabott menetirányt. Ha odavesszük Badiou mellé még Ranciére-t, ami annak fényében ironikus, hogy ki nem állhatják egymást, akkor azt mondhatjuk, hogy egy ilyen gesztusban a matematikai értelemben felfogott szinguláris totalitástól a komplex multiplicitás fele haladó (Badiou) erős demokratizációját látjuk a kultúrának (Ranciére) itt épp a színházban megvalósulva. Számomra ez még a legegyszerűbb formában is lejött, hiszen a jelenetek nem narratív szempontból követik egymást, hanem a kritika alá vetett ideológiák egymáshoz kifejtett kötődései azok, amik rendszerezik a jeleneteket az előadás időtartama alatt, tehát vizuálisan megjelenítve nem vertikális, hanem horizontális kiterjedésben.

2

Fotó: Imecs Zoltán

Az előadás megközelítése nagyon önreflexív, nem csak a fentebb részletezett túlazonosítás értelmében, amit akár katartikus szempontból is meglehetne közelíteni, mint a minden negatívval való azonosulás, hanem abban is, hogy nem fél saját magát és saját kontextusát pellengérre állítani. Azonban úgy gondolom, hogy ezt nem a szokásosan bevált humoros elemeken keresztül teszi, ami alapból ideológia, amikor az önbecsmérlésből viccet csinálunk, hogy saját magunk hibáit valahogy a humorban kiégetve el tudjuk viselni, effektív megszüntetve a releváns önkritika minden lehetőségét, hanem jóval komolyabb elemek árulkodnak erről. A hajélktalanság könyörtelen jövőjével szembenéző karakter vitája (enyhén szólva) a bürokratikus rendszer képviselőivel nagyon jól láttatja ezt. A jelenet egy szándékosan eltúlzott gegparádé, de kevésbé az abszurd színház humorosan komolykodó hatása alatt, ám sokkal inkább a vaudeville és Chaplin komolyan humorizáló irányát követve, amelyet a végsőkig fokoznak, amíg egészen erőszakba csap át, mindezt pedig leöntik a fentebb említett vaudeville keserédes mázával, amely azért roppant jó lépés, mert önmagában ideológiát termel az, hogy manapság a „komoly színházközönség”, legalábbis meglátásom szerint, ezen irányokat abszolút lenézi, mint egy letűnt kor fekete arccal és túlhajtott gesztusokkal „terhelt” relikviáit. Ennek következtében pedig a jelenet nem humorossá, hanem sok esetben egyenesen kínossá válik, legalábbis ha lefejtjük az erőltetett mosolyok és gesztusok parodikus fátylát, ami mögött ott rejlik bizony a bürokratikus ügyintézés abszurd és önbeteljesítő jellege, amit nem véletlenül leng be a kontrollált káosz paradox hangulata. Ez a jelenet egy másik szempontból is roppant fontos szerintem, ugyanis végérvényesen kioltja az előadásból azt, amit úgy szoktam nevezni, hogy „az őszinteség ideológiája”. Ez az ideológia arról szól, hogy az előadásban játszó színészek „bizony teljes és abszolút értelemben önmagukat adják” és nem szerepet játszanak, ám a színház, mint művészeti ág, inherens módon magába foglalja a szerepjátszás mozzanatát, amit belőle kivéve egy egyszerű ideológiává redukálja az egészet, ugyanis míg a szerepjátszás a karakteren keresztül egy kulturális tartalmat mutat, amit le kell fejteni, hogy az értelméhez, a lényegéhez, a badioui igazsághoz elérjünk, addig az, aki erőlködik az őszinteség ilyen bornírt értelmezése mellett, nem tesz egyebet, mint paradox módon ideológiai szintre, piedesztálra emeli a kétszínű és felszínes megjátszást a színházművészeten belül.

Az előadás egyik legnagyobb erőssége számomra épp ez a konceptuális alap, amit eddig részleteztem, arról sem elfeledkezve, hogy amennyire meg tudom ítélni, semmi nincs a véletlenre bízva, amivel persze nem zártam ki a próbafolyamatok improvizatív jellegét, csak azt mondtam, hogy ami végül bekerül az előadás narratívájába, az kidolgozott, kerek és megvan a helye az általános struktúrában, más szóval: az előadás igényes a végsőkig. Egy művészeti megnyilvánulásban, műfajtól függetlenül, semmit nem tisztelek ennél jobban, hogy nem csak az „őszinteség ideológiáját”, de az erőltetett spontaneitásét is megtöri, amikor a káosz és az értelmetlenség nem válik a spontaneitás ideológiai behelyettesítőjévé, amikor az alkotók nem próbálják az ujjukra felhúzott „improvizáció/spontaneitás ver. 2.0” mögé elbújtatni a saját ötlettelenségüket és lustaságukat, sajnos találkoztam ilyen esettel is, nem is kevéssel. Pontosan emiatt tetszett, hogy az előadás cinikus, mint annak a rendje, legelőször magával szemben, de azon keresztül minden egyébbel szemben is és a cinizmusnak ez az egyetlen legitim formája, ahogy azt az eredeti ógörög cinikusok űzték, mondjuk Szinópei Diogenész, amely saját magunkból indul ki.

3

Fotó: Imecs Zoltán

Így tehát zárásként emelem kalapom Botos Bálint rendező és az egész Váróterem Projekt előtt, hogy kétszeresen is sajátságos módon álltak hozzá egy előadáshoz itt nálunk: először is a végletekig konceptuális, sokan gondolom azon a véleményen vannak, hogy túlságosan is, másrészt pedig olyan szinten önreflexív a túlazonosításig, ami még az itteni, de globálisan nézett színházi világban is, csak az NSK fentebb említett színházcsoportjaival hozható kapcsolatba, az pedig nem rossz társaság egyáltalán. További jó munkát minden projekthez, legalább ennyi erővel fogjanak hozzá ezek után is!

Tisztelettel, Ivácson András Áron (ivacson@paravanportal.eu)

Azoknak, akiket jobban érdekel a téma:
1. Alexei Monroe: „Interrogation Machnie: Laibach and NSK”, MIT Press, Cambridge, 2005
2. Alain Badiou: „Philosophy and the Event”, Polity Press, Cambridge, 2013
3. Dubravka Djurik, Miško Šuvakovic: “Impossible Histories: Historic Avant-Gardes, Neo-Avant-Gardes and Post-Avant-Gardes in Yugoslavia, 1918-1991”, MIT Press, Cambridge, 2006
4. Jacques Ranciére: “Contemporary art and the politics of aesthetics”, in: Beth Hinderliter, William Kaizen, Vered Maimon, Jaleh Monsoor, Seth McCormick: „Communities of Sense”, Duke Univeristy Press, London, 2009
5. Jacques Ranciére: „The Paradoxes of Political Art”, in: „Dissensus. On Politics and Aesthetics”, Continuum Press, London, 2010
6. Jacques Ranciére: „The Distribution of the Sensible”, in: „The politics of aesthetics”, Continuum Press, London, 2004
7. Walter Benjamin: “Conversations with Brecht”, in: Theodor Adorno, Walter Benjamin, Ernst Bloch, Bertolt Brecht, Georg Lukács – „Aesthetics and Politics”, Verso Books, NY, 2007

Reklámok

1 hozzászólás

Kategória: Rólunk írták

One response to “Amire várni érdemes!

  1. Névtelen

    Jesszi!
    Üdv, a.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s