Láthatatlan sorsok

Cím nélküli előadás – Váróterem Projekt, Kolozsvár

A Kisvárdai Lapok 2013. június 28-ai számában megjelent kritika.

Nem adni címet egy alkotásnak jelentéses gesztus, a kolozsvári Váróterem Projekt Cím nélküli előadása esetében arra a dilemmára mutat rá, mennyire nehéz viszonyulni egy olyan jelenséghez, mint a hajléktalanság. Nem csak az emberi, hanem az alkotói viszony értelmében is. Ez részben az ábrázolásra vonatkozik (miként jelenhet meg a hajléktalan figurája a színpadon), másrészt a színház társadalmi hatékonyságára kérdez: van-e értelme színházat csinálni, ha az előadás jottányit sem változtat a valóságon – konkrétan bármely hajléktalan sorsán, akivel a társulat a munkafolyamat során találkozott, s ezekből a találkozásokból a bejátszott videóinterjúkon keresztül ízelítőt is kapunk.

A várótermesek előadásában a (nyelv)keresés a legszimpatikusabb. Pontosan érzik az alkotók, hogy a realisztikus színházi ábrázolás nem termékeny irány, ezért aztán egy természetfilm-forgatási jelenetben látjuk felbukkanni a nagyvárosi homelesst, akit egy Bear Grylls-t David Attenborough alakjával ötvöző műsorvezető cserkész körbe, cigicsikkel és alkohollal provokálva a megfigyelés alanyát. (A hajléktalan is színész, a forgatás szünetében újrasminkelik, s ez jó, mert kivezeti a jelenetet a paródia gödréből.) Szépen működik, amikor egy hajléktalan nő és férfi suta randijára egy elegáns, éttermi vacsorahelyzetet illesztenek, az elképzelt (mesélt) luxuson pedig áttűnik a koszos pad, a bárdolatlan mozdulatok és mondatok, a konzervkaja nyomorúsága.

Jóllehet minden szituációt megpróbálnak elrajzolni a színészek, mintha mégse bízna eléggé a(z érzékenységként és nem szóvirágként értett) költészet erejében Albu István rendezése: versenyre kel a valósággal, illusztrálni kezd. Meg akarja mutatni, mennyire kiszolgáltatott a hajléktalan a kórházban vagy ételért könyörögve egy gazdag ember asztalánál (akit a maradék méltóságát feladva végül leszop az ételért); milyen álszent és képmutató az egyház képviselőinek hozzáállása egy aktivista kérelméhez, aki hajléktalanokkal szeretne foglalkozni, és ehhez csak egy termet kér. De nem is itt veszít látványosan az előadás a valósággal szemben, hanem amikor bejátsszák a hajléktalanokkal készített interjúkat, és hopp, ezer egységet ugrik a skálán a nézői figyelem. Nem csak az arc hitelesítő ereje, de a roncsolt nyelv szépségén keresztül megmutatkozó roncsolt élet emberi (ha lehet ilyet mondani) szépsége, igazsága miatt.

Kérdés, hogy a téma önmagában elég-e egy ilyen jellegű színházi kísérlet esetében – a színházi reprezentáció radikális átgondolása nélkül. (Már amennyiben létezik olyasmi külön, hogy „téma” a művészetben.) A Váróterem projektjét azt hiszem – a társulati munka kontextusában – is érdemesebb egy kutatási folyamat állapotának tekinteni, amely minden hiányossága ellenére fontos vállalkozás.

Varga Anikó

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: Rólunk írták

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s