Hajléktalanok a Váróteremben

Megjelent a jatekter.ro honlapon.

Kovács Bea

Amikor Thomas Irmer német színházteoretikus a dokumentarista színház új formájáról beszél, hangsúlyozza, hogy a szükséges művészi magatartás már nem a történészéhez hasonló, a színházi alkotó, „inkább a kutató vagy a szakújságíró, esetenként szociológiai felmérés vezetőjének szerepét tölti be.[1] Mivel a figyelem főleg kortárs jelenségekre irányul, a produkciók egy ismeretlen jelen feltárására törekednek, a társadalom egy olyan szeletét teszik a közlés tárgyává, mely valamilyen okból kifolyólag perifériára került. Az irányzat szellemiségét megőrizve, a kolozsvári Váróterem Projekt legújabb, cím nélküli előadása a hajléktalanok életének azt az oldalát próbálja közelebb hozni, amely csupán az előítéleteken túllépve, a közvetlen érintkezés kapcsán mutatkozhat meg (rendező: Albu István). Kérdéses azonban, hogy mennyire lesz hiteles a produkció, milyen mértékben nyúl a szórakoztató színház ismert gegjeihez, illetve érvényesül-e a saját, személyes nézőpont, melynek közvetítése a társulat egyik elsődleges szándéka volt.

A független társulat új alkotóterébe érkezve első benyomásom az volt, hogy a Brassai utcai terem, a maga omladozó falaival és sötét beugróival ideális mindenféle alternatív kísérletre, adja magát a szóban forgó előadás témájához is; jegyem megvásárlása után már éreztem, hogy fázom, de hát hajléktalanokat jöttem nézni… A tényleges színházi részben viszont annyira konvencionálisan volt elválasztva a játék- és nézőtér, hogy ismét megfogalmazódott bennem: a társulat korántsem él azzal az óriási szabadsággal, amelyet alternatív jellege és választott témái felkínálnak számára. Ötletes kezdeményezés volt például, hogy az előtérben egy sarok hajléktalanlaknak van berendezve, és Daróczi Noémi, már jelmezben, kér egy szál cigit valamelyik álldogáló nézőtől, majd leül a fűtőtest mellé melegedni.

A hagyományos villanyoltás helyett Csepei Zsolt elegáns fehér kosztümben (jelmeztervező: Kürti Andrea) egy flex-szel elvágja a kábelt, majd egy, a játéktér közepén felállított mikrofonhoz lép. A rávetülő reflektorfényben, immár demagóg polgármesterként, hozzálát kampánybeszédéhez. Mi sem aktuálisabb ennél: a választások elé néző politikus emberszerető tervekkel rukkol elő, olykor belebonyolódik saját mondataiba, a felsorolásnál megakad. Üres frázisok hangzanak el, s mivel sajtótájékoztatón vagyunk, nekünk is jogunk van kérdezni. A nézők soraiból felszólal egy szegényesen öltözött nő (Simó Emese), aki felháborodottan számon kéri a pártmukin eddigi ígéreteit. Kettejük heves vitája közben az a kellemetlen érzés fog el, mint amikor a mellettünk levő indulatosan kötekedik, mi pedig legszívesebben jó mélyre süllyednénk székünkben. Simó Emese aktivista karaktere visszatér még, Daróczi Noémi színes, precíz játékkal megelevenített csavargójával együtt fűzi össze a jelenetek egy részét.

Ezek után egy- vagy többszemélyes etűdök következnek. Sebők Maya érzékeny játékkal alakít egy kisgyermekét elhagyó fiatal nőt, fokozatosan építkezik és jeleníti meg a monológ végére a  nyilvánvaló fájdalmat, melyet tette okozott. Később megismerjük szerelmét (Imecs-Magdó Levente) és szerelmük történetét, tanúi leszünk első randevújuknak (amely az előadás egyik legártatlanabb jelenete lesz) és azt is megleshetjük, mi lett velük rá egy évre.

Azon epizódok között, melyek más-más színpadképet igényelnek, filmvetítést láthatunk: olyan interjúrészek hangzanak el, melyek a csapat kutatómunkája során kerültek szalagra. Hajléktalanok szólalnak meg, mindennapi nehézségekről, eseményekről, családjaikkal való viszonyukról beszélnek, de elhangzik az is, hogy ki miért került utcára és mit jelent valójában, hogy nincs fedél a fejük fölött. A dokumentumértékű filmrészletek nagyon erősek önmagukban, a konkrét színpadi jelenetek mellett viszont nem egyértelmű, hogy milyen célt szolgálnak. Mivel az etűdök túlnyomó része humorral és iróniával, sőt, szarkazmussal fűszerezett, a beszélgetések hivatása kérdésessé válik. A levetített anyagokból több személyes dráma is kibontakozik. A közönség a szokatlan beszédstíluson kacag, de ezen túltekintve, érdeklődve figyel a vallomásokra. Mégis, úgy érzem, hasznosabb lett volna úgy beépíteni a kisfilmeket, hogy azok szervesen illeszkedjenek az előadás egészébe: ha például a szereplők bevonják az interjúalanyokat a játékba, esetleg reflektálnak az elhangzottakra, máris kialakulhat egy kreatív párbeszéd film és színház, valóság és fikció között.

A produkció a cím-nem-adás gesztusa mellett is tele van frappáns ötletekkel (dramaturg: Bertóti Johanna): Imecs-Magdó Levente fontoskodó pincérként asztalok híján a földre „teszi” a láthatatlan vendégek italait; ugyancsak ebben a jelenetben a testi fogyatékos hajléktalant alakító Vetési Nándor okoz kényelmetlen, de megnevettető perceket (az ő karakterét később egy, a polgármesterrel közös vacsora alatt látjuk újra, viszont az itt diszkréten szimulált orális szexjelenetet szájbarágósnaktalálom). Vetési emellett, egy újabb részben, ortodox pópaként ellenállhatatlanul vicces, hiszen mozgósít néhány, általunk jól ismert vallási- és nemzetiségi sztereotípiát. Ugyancsak népszerű jelenet volt az, melyben Csepei ugrálós tévéguruként tér vissza és dinamikus játékával a kereskedelmi médiát parodizálja.

A különböző részletek közül lényegében kettő alatt éreztem azt, hogy valamimegtörténik, színházi értelemben. Az egyikben Molnár Bence mint fiatal utcalakó, véletlenszerűen tárcsáz egy számot. A feliratos kijelzőn olvashatjuk, hogy ez improvizáció. Az első hívásra nem válaszolnak, a másodikra viszont egy férfi felel. Molnár csavargónak adja ki magát, aki magányában egy kedves, baráti beszélgetésre vágyik csupán. Ez azért annyira újszerű a többi részhez képest, mert teljes mértékben a jelentől függ, a láthatatlan beszélő szavai pontosan annyira ismeretlenek számunkra, mint a színész és a stáb számára. Itt érzékeljük, hogy ténylegesen a szemünk láttára alakul a konfliktus, a szereplők közötti kapcsolat. Ez performansz, élesben megy, egyszeri és megismételhetetlen.

A másik emlékezetes etűd egy orvosos-jelenet, amelyben Sebők Maya, az utcalány, elmegy a kórházba: terhesnek gondolja magát. Itt Sebők egy székre állítva kell eltűrje a két kibírhatatlan doktor, Molnár Bence és Imre Éva szitkozódásait. Ez a megoldás a Krétakör Feketeország produkciójának két hasonló epizódját idézte meg, másrészt teljesen ellentétes reakciókat váltott ki (bennem), és emiatt ismét felkavart: egyik felem sajnálja a szagos kéregetőt, akivel állatként bánnak a (maguk is állatnak mondható) fehérköpenyes állami alkalmazottak, a másik felem viszont nem tudja visszafojtani azt a jóleső nevetést, amely a sok cifra káromkodás hallatán előtör belőlem. Imre Éva zseniális szigorú doktornőt alakít.

A jó színészi játék azonban sosem elég az előadás sikeréhez. Úgy tűnik, a Váróterem Projekt ugyanazokat a hibákat követte el, mint egyik előző előadásukban, a Mit csináltál három évig?-ben. Így a Címnélküli is majdnem három órás (ráadásul most szünet nélkül) és ismét a bagatellizálás határán áll. Erre rátesz egy lapáttal a befejezés: hosszú perceket játszanak be egy Edith Piaf-feldolgozásból, miközben megphotoshopolt hajléktalanos képek peregnek a szemünk előtt. Akár egy középiskolai powerpoint-bemutató. A helyzeten csak ront az, hogy színészeink ezen a ponton már háttal ülnek nekünk, ők is nézik a diavetítést, mi viszont elunjuk magunkat, nem tudjuk, hogy most tapsolni kellene vagy csendben kisurranni. Nem tudom hova tenni azokat a szituációkat sem, amikor Simó Emese, immár csavargóként, énekel. Bár a színésznőnek élvezetes, kimunkált hangja van és más környezetben szívesen hallgatnánk hosszabb ideig is, ezek a jelenetek mintha egy karaoke-est maradványai lennének (erre később reflektál az X-faktoros rész), dramaturgiai funkciójuk elhanyagolható, vagy nincs is.

Mivel még bemutató után vagyunk, mondhatni vágatlan változatot láttunk. Bízunk abban, hogy az előadás szerves anyagként alakulni fog, hangsúlyozva erősségeit és elhanyagolva gyengébb momentumait. Így feltehetőleg az is körvonalazódik, hogy a produkciónak inkább drámai vagy dokumentarista jegyei a fontosabbak, illetve melyek a témához kötődő, személyes vélemények. Mert ebben a felállásban még nem egyértelmű a képviselni kívánt irány.

Szövegek: Albu István, Bertóti Johanna, Daróczi Noémi, Naomi Iizuka. Rendező: Albu István. Fordító: Adorjáni Panna. Dramaturg: Bertóti Johanna. Jelmeztervező: Kürti Andrea. Produkciós asszisztens: Sipos Krisztina. Színészek: Csepei Zsolt, Daróczi Noémi, Imecs-Magdó Levente, Imre Éva, Molnár Bence, Sebők Maya, Simó Emese, Vetési Nándor

[1]     Thomas Irmer: Az új dokumentarista színház első évtizede – merre tovább?Újrahasznosított valóság a színpadon. Dokumentarista színházi látlelet Közép-Kelet-Európából és a nagyvilágból. Színház. 2012/ 11.

Reklámok

Hozzászólás

Kategória: Rólunk írták

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s