6. avagy utolsó Komplex nap

A Komplex tábor Facebook oldalán megjelent utolsó napi beszámoló.

A Komplex tábor hatodik napján is felcsendült reggel fél kilenckor a tábori rádió, álmos szemekkel lebaktattunk reggelizni, és kezdtük tudomásul venni, hogy – egy évig legalább is – ez lesz az utolsó táboros, zenés, színpados nap. Tehát ki kell használni, ki kell sajtolni belőle minden vagány percet!

Ebben lényeges segítséget nyújtott Székely Volandnak a ritmusról, az ütőhangszerekről és dobfajtákról tartott érdekes és interaktív előadása. Voland régi táboros résztvevő, jelenleg pedig Ausztriában tanul, a linzi zeneakadémián – és az itt szerzett tudásáról számolt be nekünk. Feltette azt a furcsa kérdést, például, hogy létezhet-e zene ritmus nélkül. S kiderült, hogy igen. Elmesélte, hogy a ritmust a zenében és a világban valahogy úgy kell felfogni, mint amikor nézzük a felhőket, és hirtelen jól meghatározott, ismétlődő, rendszerezhető formákat fedezünk fel az égbolton. Persze, már aki, mert ehhez kivételes érzék kell. Aztán rátért a különböző zenei műfajokban használatos dobfelszerelések ismertetésére: nem meglepően a jazzben elegendő a legegyszerűbb összeállítás, míg a metál zenében a fél színpadot is elfoglalhatja a dobszerkó. S van, amikor két dobost is használnak. Azt mondjuk sejtettük, hogy a rock and roll dobolási módozata a felgyorsított blues és country ritmusából származik, de az érdekes volt megtudni, hogy a ma divatos drum’n bass valójában felgyorsított funk-ból áll. Szó esett a dobfelszerelés különböző részeiről, majd a melodikus ütőhangszerekről, a xilofonról, a vibrafonról, és Voland hangszeréről, a marimbáról. És akkor, további furcsaságok: a víz és az emberi test mint a legősibb ütőhangszerek. S hogy kellőképpen illusztráljuk eme a zenélési megoldásokat, ki is próbáltuk az ősi hangszerek közül az utóbbit, egy csoportos dobolási futamot tartva. Igazi közösségi dobolás lett belőle, az egész csoport hangszerként működött: fel voltak osztva az ütemek részei, és ki kezével, ki lábával, ki hangjával különböző ritmust kellett tartson. Az összhang és a közös élmény vagányra sikerült, még akkor is, ha utána órákig el volt zsibbadva az ember keze.

A nap további része készülődéssel telt el, mindenki az esti búcsúelőadásra próbált. A szervezők eredetileg ironikusan, azaz játékosan adték a záróeseménynek a „gálaest” nevet, de a végén tényleg egy igazi gálaest lett belőle, vendégekkel, sok tapssal és ünnepléssel.

A színházasok léptek fel elsőként vacsora után, hogy ki tudják még használni az utolsó napsugarakat – hanem azért ezeket is kisegítettek pár reflektorral, hogy meglegyen az autentikus színpadi hangulat. Amikor minden elkészült, a színészek készenlétbe álltak, már csak az hiányzott, hogy a nézőket a színpadhoz lehessen csalogatni, mert szemérmesen tíz-tizenöt méternyire telepedtek le. Miután felbátorodtak, és karnyújtásnyira kerültek, megteremtődött a stúdió-előadás atmoszférája. Az első felvonás a mozgásszínházi részt tartalmazta, hét kis jelenettel, melyek a már említett képversekre születtek, és érdekes címeket hordoztak: Légüres tér, Esélyek, A harmadik, Elégtelen, Álom, Kivirágzás, Újjászületés. Ezután következett három hosszabb szöveges jelenet, amelyek a „tabu” témára születtek. Az első a homoszexualitás elfogadását és a róla való beszéd problematikáját dolgozta fel egy sokatmondó, finoman kidolgozott családi életképben. A második a házastársi hűtlenség szégyenletes és kellemetlen következményeiről szólt. A témák tabu jellegére közvetett módon utaltak, mindkét esetben a szülőknek a gyerekek előtti hamis vagy átgondolatlan viselkedésével hangsúlyozva ki. A harmadik jelenet már vígjátéknak készült, és egy tipikus Mónika-show epizódját mutatta be, ahol egy újdonsült vőlegényt korábbi félrelépésével szembesítenek és szégyenítnek meg, a közönség nagy mulatságára.

Színházi körökben hallottam egyszer a következő mondást: ha a próbán három hiba van, akkor majd az előadáson ennek a háromszorosa fog bekövetkezni. Szerencsére ez itt nem volt érvényes, sőt, talán pont a fordítottja történt meg. A kis, bizonytalan, néhol formátlan jelenetecskékből igazi folyékony előadás született. A reflektorfények és az összesereglett közönség által teremtett éles helyzet, a szereplés és a nézettség szituációja meghozta a növendékek bátorságát és magabiztosságát, és ez remek színházi élményt eredményezett. Ezt bizonyította, hogy háromszor is visszatapsolták őket.

Következett a zenei rész a koncert-színpaddá előléptetett teraszon. Kilencre szépen besötétedett, átszerelték a reflektorokat, Nyúl letelepedett trónjára, a keverőpult mögé, bekapcsolták az erősítőket, elhelyezték a mikrofonokat, és kezdődhetett a buli.

Az estet a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság fiatal mandolinos együttese nyitotta, mediterrán hangulatot lopva a zsögödi völgybe. Körülöttem mindenhonnan felhallatszott, hogy „milyen édesek és milyen aranyosak”, és tényleg azok voltak, de mindemellett természetesen jól is játszottak. Amikor lepengették a „Most múlik pontosan” első akkordjait, a közönség szinte egyszerre mozdult meg, és együtt énekelte az együttessel a dalt. Ekkor már előre látható volt, hogy a jó hangulatok egész skáláján fogunk átvonulni ezen az estén.

Ezután jött a különböző tanárok által vezetett műhelyek bemutatkozása. A kezdők csapata is megénekeltette a táborozókat a Republik „Erdő közepében járok” dalával. Majd következett a Kiss Lajos Band, a Lajcsi által felkészített srácokkal, akik egész komoly blues-os jammelést lenyomtak, egymást váltva a szólókban. Újabb közönségi részvételt csalt ki az über-népszerű és elmaradhatatlan Dylan szám, a „Knocking on Heaven’s Door”.

A jazz szekció, Alex Man tanítványaival, már nyugisabb előadási módban szólalt meg, visszavettek a decibelekből. A remek szólók és tökéletes összhangi hatás mellett az igazi meglepetést Alex kislánya, Cristiana hozta, aki egyszer csak felpattant, elkapta a mikrofont, és belezendített egy Ella Fitzgerald-os jazz-dúdolásba. Frenetikus siker, lelkes taps. Alex, a szigorú és pókerarcú gitártanár végigmosolyogta a zenélést, aminél nagyobb elismerést tanítványai nem is kaphattak volna.

A zenei est második részében fellépett az a két együttes, amely a tábor alatt állt össze, hogy kedvenc dalaikat eljátsszák. A magát Mix Bandnek tituláló formáció Axel Rudi „Forever Angel” dalát adta elő, kicsit szorongva az elején, de annál biztosabban mire a második refrénhez értek. Énekesük, egy huncutul mosolygó, szőke, göndör legényke, zamatos székely nyelvjárásával bekiabálta, hogy „egy két há és!”, majd kifogástalan angol kiejtéssel elénekelte a dalt. Nagy kedvenc lehet a szám, ha ilyen lelkesen adták elő.

Ezután keményebb és hangosabb regiszter következett. A hangolásból és a gitárpróbálgatásból lehetett már sejteni, hogy rockos, metálos, reszelős, dzsi-dzsis előadás jön soron. Right on! Nincs annál vagányabb látvány és hangulat, mint amikor feláll az együttest, bedugják a gitárokat, leellenőrzik a hangzást, elhelyezkednek a színpadon, valaki bemondja a szám nevét, a dobos elkezd számolni, one-two-three-four, és belezendítenek. A dalkezdés előtti pár másodperc feszültsége és izgalma leírhatatlan. Ilyen alkalmakkor, a rockzene iránt gyerekkoruk óta rajongókban – akik már hosszú évek óta fel sem tették magukban a kérdést, hogy miért is kedvelik ezt a műfajt – egyből, ösztönszerűen felfrissül az az eredeti érzés, az az egyedülálló benyomás, amiért a rákendrólt hajdanán egy életre megszerették.

Legelőször a klasszikus rocknak rótták le tiszteletüket a „Born to be wild-al”, amivel kis, szöszke énekesnőjük karcos hangja elég jól megbirkózott. Majd jött egy bólintás a metál irányába, a Marilyn Manson által metálosított „Tainted love” megzendítésével. A második számnál már mindenkinek egyértelmű, hogy a szólógitáros srác szuperül játszik, és komolyabb színpadon a helye. Remélhetőleg játszik is. Ezután egy frissebb slágert játszottak, a háromtagú, ugyancsak fiatal The Subways bandától a remek ritmusú „Rock and Roll Queen-t”. A énekesük tényleg egy kis rákendról királylányként énekelte ezt a dalt, ami talán a legjobban illett hozzájuk. Negyedik szám a Blur mindenki által ismert refrénű „Song Two” volt, amibe Wagner Tamás igazi hard core punk feelinget vitt bele.

Végezetül pedig meglepetés. Ha már az egyik főszervezőnek, Nyúlnak, írtak egy dalt, hát az utolsó estére Ádám is kapott egyet, amit a táborozó srácok komponáltak neki, a vagány táborért köszönetként. A Nyúléhoz hasonlóan, ez is szivatós jellegű volt, hiszen a mindég higgadt, kimért és barátságos Ádámról egy domináló táborfőnök képét festettek a refrénnel:

„Ádám a király, ő a góré

Ne félj tőle, ülj le mellé.”

De ez a dal is természetesen azért volt írva, hogy a táborozók szeretetét kifejezze. A legtalálóbb megoldás volt ez arra, hogy megünnepeljük főszervezőnket, aki csapatával együtt sokat dolgozott azon, hogy mindannyian jól érezzük magunkat a Komplex táborban. Kétszer is elénekeltük a dalt, hogy érezze, mennyire hálásak vagyunk. Ádám igyekezett visszahárítani a sok köszönetet, hiszen persze csapatmunka volt, de közben a „priceless” mosolya elárulta, hogy jólesett neki az egész.

Ilyen bevezetővel aztán csakis jó buli következhetett. Alexék jó másfél órát zenéltek még, eredeti Gibson hangzással biztosítva a kivételes hangulatot. És a Komplex tábor lassan, zajosan, derűsen, de biztosan beburkolózott a hajnali ködbe. Hogy egy év múlva kiszabaduljon onnan.

Találkozunk tehát jövőben!

László Szabi

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: Munka

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s