Mit csinált a Váróterem Projekt két évig?

A Szabadság december 3.-i számában megjelent kritika.

Széman E. Rózsa

Kétszeresen nehéz helyzetben vagyok. Egyrészt, mert olyan emberekről kell írnom, akiket ismerek, szeretek, a barátaim, vagyis nem tudok elfogulatlan lenni. Másrészt, mert olyan témát dolgoztak fel, amiben, még ha már csak fél lábbal is, de benne vagyok, vagyis ismét csak nem tudok elfogulatlan lenni. (Harmadrészt meg, de ezt talán már említenem sem kell, az ember általában nem tud elfogulatlan lenni.)

Molnár Margit, Visky Andrej, Ravasz Tekla, Csepei Zsolt, Sebők Maya, Vetési Nándor

A kétéves várótermesek (Visky Andrej, Csepei Zsolt, Imecs Levente, Vetési Nándor, Molnár Margit) új projekttel jelentkeztek. Arra tesznek kísérletet, hogy megtudják (megtudjuk), mit csináltak (csináltunk) három évig. Az előadást ők maguk írták, közösen, ők állították össze, rendezték,minden(konvencionális) külső segítség nélkül, nincsen hagyományos írója, rendezője a darabnak. A cselekmény alapjául személyes, általuk, barátaik, ismerőseik által az egyetemi évek alatt megélt történetek szolgálnak, amelyeket több mint egy éven át gyűjtögettek, majd, színpadi formába öntve, előadást faragtak belőlük. Be kell vallanom, nagyon szkeptikusan viszonyultam hozzá, amikor először megláttam, körlevélben talán vagy közösségi oldalon, hogy történeteket gyűjtenek egy készülő előadáshoz. Nem elég, hogy már ők is „dokumentarizálódnak”, ráadásul az egyetemi életről akarnak valamit… féltem, hogy elcsépelt lesz és sokszor látott klisékkel fognak dolgozni. Félelmeim akkor sem igen szűntek, amikor elolvastam a sajtótájékoztatóról készült beszámolót, ahonnan megtudtam, hogy az elkészült jelenetek nagyobbik része improvizációkra épült a gyűjtött témákban, s csupán egy-két jelenetet írt meg a dramaturg Bertóti Johanna, hogy a jelmezeket huszonöt turkálóból válogatta össze Máthé Réka és Kürti Andrea, és hogy a díszlet egy frissen végzett képzőművész, Gábor Zsófi munkája. De nem tudtam meg semmi olyat, amiért feltétlen meg kellene nézni. Mégis elmentem.

Ha az ember időben érkezett, és már elég sokat fagyoskodott kint, először csak a kellemes meleget tudja értékelni belépéskor. Majd ha már elhelyezkedett, szemügyre veheti a díszletet: gyár üvegfalához hasonló, sokablakos fal, az ablakszemek zsírpapírral beborítva, mintha tejüvegből lennének, ezeken szűrődnek át a jelenetek alatt a háttérből vetített különböző színes fények. A színpadot majdnem mindhárom oldaláról körbefogja, csak a járásoknak van hely, közvetlenül a nézőtér előtt. Kellemes, semleges, de nem rideg látvány. A nézőtéren még fény van, amikor megszólal egy férfihang valahonnan, kortalan és jellegtelen, mint a szövege is, egy átlagos, értelmezetlen idézetekkel és üres közhelyekkel teletömött ballagási beszéd. Az érettségiző diákok, akiknek el kell engedniük szüleik kezét, mint a levélnek a fát, kilépnek a nagybetűs Életbe, s egy-két koldus, szórólap-osztogató lány, utcai zenész, telefonokkal seftelő csaló vagy virágot áruló néni után rögtön a mindenható titkárnő szobájában találják magukat. Ez után jelenetek sora következik, mind-mind az egyetemista életből ihletődve, vicces vagy megrázó, általános vagy egyedi, felismerhető történetek. A szereplők, és velük mi is, végigélik a három évet, ama bizonyosakat, aminek a végén a szülők megkérdezik, hogy fiam, mit csináltál három évig.

Imecs Levente és Ravasz Tekla

Az előadás epizodikusságának megfelelően az említett falon kívül nincsen állandó díszlet, a jelenetek között a színészek maguk végzik a változást. A tárgyhasználat így is minimális, csak a feltétlenül szükségeseket használják, néhol csupán jelzésszerűen (az asztal lehet ágy is, felállítva akár barikád), néhol azonban nagyon is életszerűen: a laptop nem kellék, hanem valódi, előadáson kívül is használatos gép, amint nem kellék a tejszínhab vagy a spagetti sem. Ilyen természetes kettősség jellemzi a játék stílusát is. Természetes, de nem naturalista; kegyetlen, de nem brutális; ironikus, de nem sértő. A cselekmény töredezettsége engedi meg ezt a sokféleséget, hiszen nem kell a jeleneteknek egymáshoz simulniuk, nem kell stilisztikailag, játékmódban egyezniük, csak az összképnek kell, valahogyan, összeállnia. És,mindenszkeptikusságom ellenére, összeáll. Már az első jelenetek alatt elfelejtem, hogy nem is bíztam én olyan nagyon ebben az előadásban, és az sem zavar, hogy kevés a hely, hogy szünetben ki kell menni a mínusz öt fokba tíz percre, legalább megnézem az órám és csodálkozva veszem észre, hogy másfél órát tartott az első rész. A színészek végig önmaguk, de nem magukat játsszák. Játékuk úgy profi, hogy közben elhiszem, hogy egyetemisták. A komikus részeket nem játsszák túl, nincs erőltetett „most-vicces-akarok-lenni”-hatás, a jelenetek önmagukban hordozzák a humort. A bohócjelenetnél ugyan ismét csak megijedtem (jaj, ne, itt is bohócok…), de az sem lógott ki nagyon a sorból, még úgy sem, hogy érződik rajta: időnyerésre van szükség. Az alapvetően hagyományos előadásban egyszer csak bevonják a közönséget is a játékba, de ez is szinte észrevétlen, magától értetődő, hogy nevetünk, tapsolunk, hiszen nem sokkal később „magunktól” tesszük ezt, a manapság oly ritka nyíltszíni tapssal jutalmazva egy jelenetet. A tragikum megjelenítése mindig problematikusabb, egy-egy jeleneten érződik is, hogy kevésbé gördülékeny, a drámai részek mégsem patetikusak, komolyságukat, olykor komorságukat a történetből és a színészek valóságközeli viselkedéséből nyerik. A játszók nem akarják magukat előtérbe helyezni, hagyják, hogy a bemutatott esemény hasson a nézőkre. A rossz érzést néha feloldják, néha nem – ahogyan az életben is történik.

Előadás végére mindenelőzetes félelmem elszáll. A Mit csináltál három évig? teljes, kerek egésszé formált előadás, életszerű, de nem érződik rajta az improvizációk izzadságszaga. A szereplőkben (egyetemista, titkárnő, karbantartók, szülők stb.) magunkra és/vagy környezetünkre ismerhetünk, megállapíthatjuk, hogy bizony, ez így van, mi is megéltük, megtapasztaltuk. A várótermesek felmutatják az egyetemista élet epizódképeit, nem foglalnak állást sem pro sem kontra, a nézőre bízzák, hogy eldöntse, mikor melyik félnek van igaza. Afelől azonban nem hagynak kétséget, hogy ők maguk, a Váróterem Projekt mit csinált két évig: erős, homogén csapattá fejlődött, amely szembe tud nézni egy biztos fogódzó nélküli előadás kihívásaival is.


Mit csináltál három évig?

Színészek: Csepei Zsolt, Imecs Levente, Molnár Margit, Ravasz Tekla, Sebők Maya, Vetési Nándor, Visky Andrej
Díszlet: Gábor Zsófi
Jelmez: Kürti Andrea és Máthé Réka
Dramaturg: Bertóti Johanna
Zene: Bertóti Johanna és Iszlai József
Technikai felelős: Imecs Tamás

Advertisements

2 hozzászólás

Kategória: Rólunk írták

2 responses to “Mit csinált a Váróterem Projekt két évig?

  1. Samu

    Köszönjük (holott én nem tartozom ehhez a projekthez) ezt a beszámolót!!! S a zenéhez mit szóltál?

    • Most nagyon rosszul érzem magam, hogy ezt megkérdezted, mert nem lett volna szabad kihagynom :S No de a lényeg, hogy tetszett, különösen talán az, hogy saját zenéje van az előadásnak, és hát természetesen az, hogy egy része élő, ez sokat emel szerintem a darabon is. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s